Pszichodráma
A pszichodráma eredetileg Jacob Levi
Moreno által a század első felében kidolgozott akcióelvű, cselekvésközpontú
csoportpszichoterápiás módszer, melyet Mérei Ferenc honosított meg
Magyarországon. Moreno a pszichodrámát a
pszichoanalízis antitézisének tekintette: a szavak jelentőségével szemben az
aktív, cselekvő, spontán önkifejezés felszabadítására törekedett, miközben elsősorban
nem az egyént, hanem az egyénekből összetevődött csoportot helyezte a figyelem
és a pszichoterápia középpontjába (Bagdy, 1981). Moreno elméleti rendszere három nagy
ismeretanyagból áll; a szociometria, a csoportpszichoterápia és a szociodráma
ill. pszichodráma területeiből, mely utóbbi alapgondolata, hogy az emberi
spontaneitás és kreativitás a cselekvésbe ágyazódva érvényesül, s a cselekvésbe
ágyazott helyzetet képes az egyén tudatosítani (Mérei, 1989c).
A pszichodráma
személyiségmodellje
A pszichodráma alapja a Moreno által
kidolgozott szerepelmélet, ez egyben a pszichodráma személyiség-elmélete is. A
morenoi gondolat az egészséges fejlődésre épül, az egyes embert nem önmagában
vizsgálja, hanem legkisebb egységnek ún. szociális atomjával együtt tekinti (Vikár A., 1997). A szociális atom a morenoi elmélet
értelmében az egyén azon legfontosabb kapcsolatait tartalmazza, melyek az
egészséges fejlődéshez nélkülözhetetlenek (Vikár A., 2000), s mind reális, mind pedig vágyott, de még nem
megvalósult ill. már nem megvalósítható kapcsolatokból áll, a szociális atomba
való tartozás alapvető kritériuma, hogy az adott kapcsolat az egyén számára
emocionális jelentőséggel bírjon (Torma, 1998). Moreno a szociális atomban végbemenő szociális
folyamatot tele-nek nevezte, mely meglátása szerint minden egészséges
emberi kapcsolat alapja (Moreno, 1959; ID: Zeitlinger, 1991). A tele az egyének között hat az első
találkozástól kezdve, és olyan kapcsolatok létrehozására készteti őket, melyek
pozitívabbak vagy negatívabbak, mint amiként azt a véletlenszerűség biztosítaná
(Moreno
és Moreno, 1969). Moreno az
indulatáttétel jelenségét az interperszonális kapcsolatok patológiás formájának
tartotta, mely akadályozza a tele-kapcsolat kialakulását (Zeitlinger,
1991). Egyes szerzők szerint (pl.: Vikár A.,
2000) a tele a pszichoterápiás
folyamatban meghatározza a dramatikus játék során az egyes szerepválasztásokat
és ily módon lehetővé teszi, hogy az eredetileg a csoporttagokra és a
csoportvezetőre kivetített indulatok a terápiás keretek között feldolgozhatóvá
váljanak és megtalálják eredeti tárgyukat (Vikár A., 2000).
Moreno szerepelmélete
A személyiségről való gondolkodás
alapját Morenonál az egyén interperszonális kapcsolatainak összessége adja, az
emberi személyiséget is szerepek összességeként írja le (Tomcsányi, Fodor
és Kónya, 1990). Moreno felfogásában
a személyiség tehát szociális kontextusban értelmezhető, s ennek értelmében
négy szerepkategóriát különít el: a szomatikus-, a pszichés-, a szociális- és a
transzcendens szerepek kategóriáit, melyek meglátása szerint úgy épülnek
egymásra, mint a hagyma levelei. A szerepfejlődésre vonatkozó elmélete egyben a
személyiség fejlődésére is vonatkozik.
A morenoi elméletben az első nagy szerepkategória
a személyiség struktúrájában a szomatikus szerepekhez kapcsolódik. Ide
sorolja Moreno az önfenntartással összefüggésben megjelenő impulzusokat (pl.:
éhség) (Zeitlinger,
1991). Kezdetben a csecsemő
elsősorban szomatikus impulzusaival kapcsolódik a számára még teljesen újszerű
környezetéhez, s a körülötte lévő személyek - segédének - megfelelő válaszai
feltételei életben maradásának (Vikár A., 2000). A pszichés szerepek az egyén belső megéléséhez, a szomatikus
szerepekhez kapcsolódó belső érzésekhez rendelődnek, részben már szocializációs
hatásokat is magukban foglalnak, a szomatikus szerepekhez való viszonyulást
tükrözik. A szociális szerepek az egyén környezetéhez való társas
kapcsolódásai, interakciói mentén alakulnak, többnyire sztereotipek,
szociálisan meghatározott státusszal járnak együtt (Zeitlinger,
1991). A transzcendens szerepek
a valláshoz, erkölcsi kérdésekhez, a világhoz, stb. való viszonyulásunkat
tükrözik, bennük a nagy egészhez, mint transzcendentálishoz való kötődés
képeződik le; s a külvilággal megvalósuló interakciók nyomán kialakuló
szomato-pszicho-szociális egységhez kapcsolódnak.
Moreno e szerepek, s a személyiség
fejlődését három szakaszra osztotta, melyeket pszichikai univerzumoknak
nevezett. Az első pszichikai univerzum fő jellegzetessége, hogy a
gyermek még nem képes differenciálni fantázia és realitás, az én és a külvilág
között; megélésében a jelen az egyetlen létező dimenzió. Ez a fázis Moreno
szerint az "all-identity" (mindennel való azonosság) szakasza,
melynek során a gyermek még teljes egységben létezik a világgal, s az anyával
megvalósuló interakciós egység minden további szocializációs fejlődés mátrixát
képezi (Zeitlinger,
1991; Simon és Zseni, 1996). Az egyes
pszichodráma technikák közül az ún. duplázás feleltethető meg ennek az
időszaknak. E pszichés univerzum második alfázisa a minden realitás (all-reality)
időszaka, mikor a gyermeki átélésében különválik ugyan az "én" és a
"te", de továbbra sem valósul meg a fantázia és a valóság
differenciálódása (Zeitlinger, 1991).
Ebben az időszakban jut el a gyermek az önállósodás és énfelismerés stádiumáig,
ennek az időszaknak a dramatikus technikák közül a tükrözés feleltethető meg.
A második pszichés univerzumban egyre
nagyobb teret kap az elvont gondolkodás: szétválik a fantázia és a realitás, a
gyermek egyre jobban függetlenedik az őt körülvevő személyektől (Zeitlinger,
1991). A személyiségfejlődés során ez
tekinthető a "te-felismerés" időszakának (Simon és Zseni,
1996). Ebben az időszakban épülnek ki
egyre árnyaltabban az egyén szociális szerepei (Vikár A., 2000), a külső személyek, kapcsolatok a szociális
atomban belsővé válva fejtik ki pszichés hatásukat. A pszichodrámában ennek a
fejlődési szakasznak megfeleltethető technika a szerepcsere.
Moreno antropológiai írásai alapján a harmadik
univerzum kategóriáját G. Leutz fogalmazta meg. A fejlődés ezen időszakában
teljesedik ki a személyiség, ekkor alakulnak ki a transzcendens szerepek; és
ettől a ponttól kezdve a pszichés-, szomatikus- és szociális szerepekkel
közösen alakítják az emberi viselkedést (Leutz, 1974).
A pszichodráma
betegségelmélete
Moreno felfogása szerint az egészséges
személyiségnél az egyes szerepstruktúrák harmonikusan épülnek egymásra, s a
betegség ennek az "egész-ségnek" a hiányai, zavarai nyomán alakul ki;
a struktúra bármelyik szintjén lép fel a zavar, az hat az összes többi szint
működésére is (Vikár A., 2000). Az egyes
szerepstruktúrák fejlődése során a zavarok három típusa jelenhet meg: egyes
fejlődési szakaszok "átugrása" esetén bizonyos szerepek nem képesek
elégségesen kifejlődni, s ez a személyiségben "lyukak" keletkezéséhez
vezet; adott fejlődési fázisban rögződhet az egyén fejlődése, s ez bizonyos
szerepek túlhangsúlyozásához vezet; s végül előfordulhat, hogy a személy
kénytelen teljesen vagy részlegesen visszavonni már elsajátított szerepeit (Zeitlinger,
1991). Az egyes szerepstruktúrák
fejlődése során fellépő zavarok ún. diszfunkcionális (alul- ill.
túlfejlett, konfliktusos) szerepek kialakulását eredményezik (Goda, 1999): szerepdeficitek alakulhatnak ki, ha bizonyos
szerepek hiányos interakciós lehetőségek miatt nem voltak kifejleszthetők;
szerepen belüli ill. szerepek közötti ellentmondás esetében szerep
inkonzisztenciák alakulnak ki ill. ún. szerep devianciák jelenhetnek meg
(hiányos szereprugalmasság, szereprendszer szétesése, szerepek lehasadása a
szereprepertoárból, stb.) (Zeitlinger, 1991). Ezzel összefüggésben a pszichodráma pszichoterápia feladata a
diszfunkcionális szerepek fejlesztése progresszív, tehát kielégítően működő
szerepek segítségével (Goda, 1999).
A morenoi pszichopatológiának szerves része a szociális
atom, hiszen a pszichodráma a pszichés zavarokat nem az individuumból
kiindulva igyekszik megérteni és értelmezni, hanem az egyén egész szociális
környezetét helyezi vizsgálódásának középpontjába (Pintér, 1992). Ennek értelmében a pszichés zavarok tehát a
környezettel való problematikus interakciók következményeként, a szociális atom
hiányosságai, voltaképpen kapcsolatzavarok nyomán alakulnak ki (Torma, 1998;
Vikár A., 2000). Ezzel összefüggésben
a szociális atom a pszichés zavarok diagnosztikus eszközének is tekinthető (Pintér, 1992), melynek során nem maguk a tünetek állnak a
középpontban, hanem a tünetek a kapcsolatok terében kerülnek megragadásra (Torma, 1998). A diagnosztikus és terápiás munka szempontjából
kiemelkedő jelentőséggel bír az egyén szociális atomjában található
vonatkoztatási személyek száma, a kapcsolatok minősége, a közelség ill.
távolság arányai, a szociális atom kohéziója (milyen kapcsolatok állnak fenn a
személy szociális atomjának tagjai között: amennyiben a szociális atom tagjai egymással
nem vagy csak kevéssé állnak kapcsolatban, a szociális atom nem képes szociális
hálóként működni), végül a csatlakozások szempontjából megfigyelhető
különlegességek (annak kérdése, hogy a szociális atom miként viszonyul a
személlyel érintkezésben álló más személyekhez) (Zeitlinger, 1991).
A pszichodráma emberképének három kiemelkedő eleme
az aktivitás, a spontaneitás és a kreativitás, melyek a személyiség működésének
dinamikus leírását adják. Moreno szerint a spontaneitás arra ösztönzi az
egyént, hogy adekvát módon reagáljon új szituációkra ill. új válaszokat adjon
már ismert szituációkra. Moreno a spontaneitásnak egyfajta közvetítő funkciót
is tulajdonít, a pszichés feszültség szabályozójának tekinti, mely csökkenti a
magas és fokozza az alacsony feszültséget (Zeitlinger, 1991). A pszichodráma betegségelméletében központi
szerepet játszik a spontaneitás fogalma is: Moreno feltételezte, hogy a
viselkedésnek a pszichés zavarok esetében gyakran megfigyelhető rigiditása a
spontaneitás fejlődésének kóros megakadásából fakad (Komlósi, 1981). A neurotikus zavarok a morenoi elmélet
értelmében ún. spontaneitás deficit (spontán megnyilvánulások akadályoztatása)
nyomán alakulnak ki (Moreno, 1949; ID: Zeitlinger, 1991). A spontaneitás leblokkolódása lehetetlenné teszi
a kreatív cselekvést, s ez patológiás kreativitás, ún. kreativitás neurózis
kialakulásához vezet, melynek során az egyén új, azonban inadekvát ill.
destruktív teljesítményeket nyújt (Moreno, 1959; ID: Zeitlinger, 1991). A spontaneitás önmagában tehát destruktív
erőként is működhet, s a spontaneitás akkor állítható igazán az alkotó
tevékenység szolgálatába, ha az egyén szerepstruktúrái koherensen képesek
működni (Vikár
A., 2000). Ezzel összefüggésben a
pszichodráma pszichoterápia legfontosabb feladata e megakadás felszabadítása, a
szerepstruktúra működésében fellépő zavarok korrekciója az alkotó spontaneitás
serkentése érdekében.
A pszichodráma
pszichoterápia
A pszichodráma egyszerre feltáró és
tüneti jellegű pszichoterápiás módszer, mely mind a kognitív, mind az
emocionális, mind pedig a fizikai átélés szintjeit megcélozza (Vikár A., 2000). A pszichodráma módszere az intuíció, az emóció,
a belátás és a testi érzékelés területeit, az intrapszichés és az
interperszonális szinteket valamint a fantázia és a realitás világát integrálja
(Blatner,
1995). Gyógyító folyamatának
középpontjában a terápiás játék áll, melynek során emberi vágyak,
konfliktusok, indulatok, problémák dramatizálása valósul meg. A gyakorlatban egy
pszichodráma ülés során vagy egy aktuálisan kiemelkedő csoporttag által
ajánlott téma, probléma kerül feldolgozásra (ún. protagonista-centrikus
szemlélet), vagy a csoport egészét, többségét foglalkoztató, közösen
megfogalmazott kérdéskör (ún. csoportcentrikus szemlélet) dramatizálása mentén
folyik a terápiás munka (Harmatta és Sarkady, 1993).
A pszichodráma módszerének eszköze a színpad
(Vikár
A., 2000), itt folyik a terápiás
játék, mely a maga "mintha-realitásával" a gyermeki játéktevékenység
kettős tudatállapotát hozza létre; ősmintája tehát a gyermeki spontán
játéktevékenység. A játéktevékenység, mely a gyermekkorban is a pszichikum
egészséges fejlődését szolgálta, a pszichoterápiás folyamat során a
személyiségformálás és -újrateremtés eszközévé válik (Bagdy, 1981). E folyamatban nyílik lehetőség a patológiás
szerepstruktúra átrendezésére és a szerepkészlet növelésére, a terápiás
játék "mintha-relitása" lehetőséget ad az újabb struktúrának a
környezettel való ütköztetésére, "kipróbálására", sikertelenség
esetén újabb struktúra kidolgozására (Szilágyi, 2000).
A pszichodráma terápiás hatásait a non-specifikus
tényezőkön és a terapeuta személyéből adódó változókon felül Kellerman (1992)
öt tényezőben határozza meg: kognitív belátás, emocionális lereagálás,
viselkedés- ill. akciótanulás, interperszonális kapcsolatok valamint
imaginációs szimuláció (Kellerman, 1992).
A kognitív belátás lehetővé teszi a percepció újrastrukturálását, a
kognitív tartalmak integrációját (Kellerman, 1992), a személy a dramatikus játék során feldolgozott
helyzetek átélésén és megértésén keresztül összefüggéseket érthet meg,
lehetősége nyílik a helyzetek összetettségének és indítékainak megragadására, s
ez növeli önismeretét anélkül, hogy reális döntési helyzetbe kerülne (Mérei, 1989c). Az emocionális lereagálás a visszafojtott
érzelmek feloldására, katarzisra ad módot, mely utóbbi minden pszichológiai
dramatizálás legfőbb hatásmechanizmusa. Morenonál a katarzis a freudi katarzis
fogalomhoz képest némileg módosul: elméletében a katarzis az indulat olyan cselekvés
formájában történő elvezetése, melynek során a feszültség kreatív megismétlési
módja valósul meg (Mérei, 1989c). A tanulás révén megvalósuló viselkedés-korrekcióra Kellerman
meglátása szerint új viselkedések jutalmazáson és büntetésen keresztül történő
elsajátítása révén nyílik lehetőség (Kellerman, 1992), a pszichodrámában a viselkedés változtatás másik
útja a gátoltság okainak feltárásán és ezek terápiás átdolgozásán keresztül
vezet (Komlósi,
1981). A pszichodráma csoporton belül
kialakuló interperszonális kapcsolatok terápiás hatása az áttételes és
viszontáttételes folyamatok, valamint a tele működésének feltárása révén
valósul meg (Kellerman, 1992), hiszen a
csoport az egyén számára azt a mikroszociológiai közeget képezi le, melyben
saját viselkedését és szerepeit ki kell alakítania (Vikár A., 2000). Az imaginációs szimuláció a pszichodráma
játék "mintha" jellegéből, a feldolgozásra kerülő konfliktusok
szimbolikus prezentációjából fakad, mely az egyén számára lehetővé teszi, hogy
"reális" következmények nélkül próbáljon ki újabb és újabb
viselkedési mintákat, valósítsa meg szerepeinek átstrukturálását.
A pszichodráma további fontos hatótényezője a
dramatikus játék során megvalósuló többlet realitás (surplus reality),
melynek során az egyén a feldolgozási folyamatban saját aktivitását is átélheti
("én átélés többlet realitása"), s a szerepcserék révén megvalósulhat
a "te átélés" többletrealitása (Vikár A., 2000). Mérei fontos tényezőnek tartja a pszichodráma
azon sajátságát is, hogy ez a módszer a lelki konfliktusok gyógyítására és az
önismereti munkára az emberi expresszivitás készségét használja fel; az
ember azon alapvető igényét, hogy a dolgokat megcselekedje és kifejezésre
juttassa. A pszichodráma pszichoterápiás folyamatában a spontaneitás és
kreativitás cselekvésbe ágyazva érvényesül, s ez a cselekvés kerül
tudatosításra (Mérei, 1986). A
nonverbális folyamatok kognitív szintű megragadása teszi lehetővé a
pszichodrámában a preverbális élmények és emlékek kognitív, verbális feldolgozását,
mely szintén nagymértékben hozzájárul a terápiás folyamathoz (Ajkay, 1987).
Bár a pszichodráma eredetileg
csoportpszichoterápiás módszer, dramatikus elemek és technikák - monodrámaként
- egyéni terápiás folyamatban is hatékonyan állíthatók a pszichés zavarok
korrekciójának szolgálatába elsősorban olyan pszichés kórképek esetében, melyek
során a korai elhárító mechanizmusok (például a hasítás) fokozott működése
nehezíti a preverbális élmények feldolgozását (Mérei Zs. és Vikár A., 1997).
A
pszichodráma módszere különösen alkalmas arra, hogy különböző elméleti
háttereken alkalmazzák a pszichés zavarok korrekciójában, egyes szerzők (pl.: Blatner,
1995) nem is tekintik önmagában
teljes kezelési eljárásnak, hanem olyan eszköznek, mely nagymértékben
hozzájárul a "hagyományos" pszichoterápiás módszerek hatékonyságához (Blatner, 1995). Moreno a pszichodrámát eredetileg csoportos
módszernek dolgozta ki; szembefordulva a freudi pszichoanalízissel, mely a
pszichoterápiás folyamat központjába az egyént és annak verbális és képzeleti
tevékenységét állítja, a pszichodráma a korrekciós folyamatba az aktív
cselekvést, a személy külső és belső történéseit a szociális környezettel való
kölcsönhatásában is beépíti, s ezáltal hatékony integratív lehetőséget biztosít
a különféle szemléletben dolgozó szakemberek számára.