Pszichoanalízis
A pszichoanalízis a pszichoterápia -
Sigmund Freud által kidolgozott - első tudományos jellegű irányzatának
tekinthető, kialakulása nagyjából a századfordulóra tehető. A pszichoanalízis
Freud szerint három fő területet ölel fel: olyan kutatási módszer, mely
elsősorban adott személy beszédének, cselekedeteinek és képzeleti
tevékenységének tudattalan jelentését vizsgálja; ezen a kutatáson alapuló
pszichoterápiás módszer, melyet az áttétel, az ellenállás és a vágy ellenőrzött
értelmezése jellemez; s végül pszichológiai és pszichopatológiai elméletek
összessége (Laplanche és Pontalis, 1994; 403. old.). E módszer kidolgozása során Freud eredendően a
hisztéria rejtélyét kívánta megfejteni, s a pszichoanalízis történetében a klinikai
gyakorlat és az elméleti építkezés máig is szorosan összefonódik (Szőnyi, 1993). Bár a pszichoanalízis Freud óta sokat változott,
az ő műve kiinduló pontja és viszonyítási alapja e diszciplína további
fejlődésének (Vikár Gy., 2000).
A pszichoanalízis
személyiségmodellje
A pszichoanalízis a pszichés működés,
fejlődés, szerkezet alakulásában különösen nagy hangsúlyt helyez az ösztönökre
és a belőlük származó energiákra; az ösztönök a freudi elméletben biológiai
forrásból eredő motivációk, melyek meghatározzák a személyiség működését (Vikár Gy.,
2000). Végső elméletében Freud két
ellentétes ösztöntípus működését feltételezte: az Erosz, a nemi ösztön valamint
Thanatosz a destrukciós- vagy halálösztön működését (Freud, 1920); s úgy vélte, hogy minden ösztönrezdülés e két
ösztön - esetenként eltérő arányú - keveredéséből jön létre (Freud, 1932b). Az Erosz energiája a libidó, s fő törekvése,
hogy minél nagyobb egységeket hozzon létre és tartson fönn; míg a destrukciós
ösztönök - melyek az agresszív késztetések megjelenéséért felelősek - legfőbb
célja, hogy az élőt az eredeti, a létezése előtti anorganikus állapotba jutassa
vissza (Freud,
1920). Az ösztöntan máig a
pszichoanalitikus elmélet legvitatottabb területe, sok analitikus nem is
fogadja el a halálösztönre vonatkozó freudi tanokat (Szőnyi, 1993;
Laplanche és Pontalis, 1994, 207. old.).
A pszichoanalitikus elmélet a személyiség
szerkezetéről és működéséről az idők folyamán - Freud munkássága alatt is -
jelentős fejlődésen és változáson ment keresztül. Kezdetben a libidóelmélet és
a tudattalan pszichológiája állt a középpontban, Freud a pszichés apparátust
ekkor az ún. topográfiai modell segítségével írta le; később vezette be a
személyiség felépítésére vonatkozó ún. strukturális modellt (Szőnyi, 1993), melynek alárendelte a tudatos és tudattalan
rendszerek működését (Rapaport, 1971).
A tudatos és tudattalan rendszerek leírásával Freud szembe fordult a korábbi
felfogással, mely szerint minden lelki folyamat tudatos is egyben (Hermann, 1963).
Topográfiai és
strukturális modell
A freudi elmélet értelmében a pszichés
működés és a viselkedés döntő meghatározói tudattalanok, a topográfiai
modell ebből a felismerésből kiindulva a pszichés apparátus három olyan minőségileg
és funkcionálisan eltérő tartományát írja le, melyekhez eltérő működésmódok
tartoznak: a tudatos, tudatelőttes (vagy tudatképes) valamint a tudattalan
tartományait (Szőnyi, 1993). A tudatos
fogalmát Freud hétköznapi értelemben használja: azt a lelki területet érti
alatta, melynek adott pillanatban tudatában van az egyén (1940). A tudat a pszichés struktúra felszíne, de nem
tekinthető a lelki élet állandó minőségének (Freud, 1923). A tudatelőttes tartománya könnyen tudatba
emelhető tartalmakat hordoz, mely tartalmak elsősorban gondolkodási
folyamatokhoz, szóbeli emlékezet- és beszédmaradványokhoz kapcsolódnak (1940). A tudatképes tartomány működését a másodlagos
folyamat uralja (Laplanche és Pontalis, 1994), a valóság elvhez alkalmazkodik (Vikár Gy.,
2000); a tudattalan rendszertől olyan
cenzúra választja el, mely megakadályozza, hogy a tudattalan tartalmak a
tudatelőttesbe kerüljenek anélkül, hogy előtte át nem alakulnának (Laplanche és
Pontalis, 1994; 501. old.). A
pszichés apparátus tudattalan tartománya részben örökletes, részben
valaha tudatos, de időközben elfojtott tartalmakat foglal magában, mely
tartalmak nem vagy csak nehezen emelhetők a tudatba (Hermann, 1963). Működését ösztönök és vágyak vezérlik, egymásnak
ellentmondó tartalmak is megférnek benne, az időbeli tájékozódás nem érinti (Freud, 1923). Freud - Breuer munkásságáras támaszkodva - a
neurotikus tünetek kialakulásában is jelentős szerepet tulajdonított a
tudattalannak: a neurotikus tünetek kialakulása és értelme e pszichés apparátushoz
kötődik, hiszen tudatos folyamatokból nem képződnek tünetek; amint a tudattalan
folyamatok tudatossá válnak, a tünetek is megszűnnek (Freud, 1916). A pszichoanalízis különös hangsúlyt helyez ugyan
a tudattalan tartomány működésére és hatásaira, de semmiképp sem tekinti a
tudatos tartományt a pszichés apparátus jelentéktelen minőségének, hiszen a
pszichoanalízis egyik legfontosabb célkitűzése, hogy a tudattalant tudatossá
alakítsa, s ezáltal kitöltse a tudatos észlelés hézagait (1940).
A személyiség strukturális modellje
a személyiség három összetevőjét különbözteti meg: az ösztön-ént, az én-t és a
felettes én-t. A felettes én ideáltörekvéseket, normákat és morális
követelményeket tartalmaz, hatására az én a tökéletesedés mind magasabb fokát
igyekszik elérni (Freud, 1932a).
A felettes én nem születéstől fogva része a pszichés apparátusnak, kialakulása
során voltaképpen a szülők által közvetített szabályok és normák válnak belsővé
identifikációs folyamatok révén - ebből következően fejlődése az Ödipusz-komplexus
alakulásával áll szoros összefüggésben. Működését mind a tudatos, mind a
tudattalan tartományban kifejti (Freud, 1923). Az ösztönén (vagy ősén) a pszichés
apparátus legrégebbi instanciája, mindazt tartalmazza, ami öröklött és
születéstől fogva adott: a testi szerveződésből származó ösztönöket, melyek itt
találnak először pszichikus kifejeződést (1940); ösztönök telítik energiával, egyedüli törekvése az
ösztönszükségletek azonnali kielégítése; az ún. örömelv mentén működik,
szervezettsége nincsen (Freud, 1932a).
Az ősén teljes egészében a tudattalanban helyezkedik el, működése a közvetlen
megfigyelés számára nem hozzáférhető. Az ösztönén a felettes én kialakulásával
és működésével is kapcsolatban áll, hiszen az Ödipusz-komplexus törekvései,
melynek elfojtása a felettes én első feladata, az ösztönénből erednek (1940). Az én az ösztönénnek az a része, mely a
veszéllyel fenyegető külvilág hatása folytán célszerűen módosult (Freud, 1923), az ősén egy részétől elfojtásos ellenállások
révén határolódik el (Freud, 1932a).
Fő feladata, hogy az ösztönén érdekében a külvilág és az ősén között
közvetítsen, arra törekszik, hogy a valóság-elvet érvényesítse az öröm-elvvel
szemben (Freud,
1923). Ezzel összefüggésben az én az
érzékelő tudatrendszerrel működik szoros összefüggésben, uralkodik az
akaratlagos mozgások fölött. Az énben lejátszódó folyamatok figyelembe veszik
az idői és téri viszonylatokat, s arra törekednek, hogy tartalmait egymással
szintézisbe hozzák (Freud, 1932a).
Az énnek fontos feladata továbbá, hogy a felettes én követelményeinek is eleget
tegyen. Az én tehát az ösztönéntől hajtva, a felettes éntől korlátozva és a
valóságtól visszaszorítva igyekszik teljesíteni egyensúlyteremtő feladatát. Ez
gyakran nem könnyű az én számára, a túlzott követelményekre a külvilággal
szemben reális félelem, a felettes énnel szemben lelkiismeret furdalás, az
ösztönénnel szemben pedig ideges szorongás jelentkezik (Freud, 1932a).
A személyiség ezen alkotóelemei a
személyiség működését egymással szoros kölcsönhatásban, egymás működését is
folyamatosan alakítva és maguk is a személyiség fejlődése során alakulva
határozzák meg (Freud, 1932a).
Pszichoszexuális fejlődés
A pszichoanalízis a személyiség
működésében és fejlődésében a szexualitásnak kiemelkedő jelentőséget tulajdonít.
A szexuális részösztönök fejlődése a pszichoanalitikus elmélet felfogásában
több szakaszban megy végbe (Freud, 1932b),s
a személyiség szerkezetének kialakulása és fejlődése is a szexuális ösztön
energiájának, a libidónak az áramlásához kötődik (Vikár Gy., 2000). Ily módon
a pszichoszexuális fejlődés attól függően különböző szakaszokra osztható, hogy
a libidinális energia a test melyik tájékán összpontosul (Freud, 1932b).
Az orális fázisban a legfőbb szerep az
erogén szájzónának jut, mivel a csecsemő elsődleges érdeklődési köre kezdetben
a táplálékfelvételre irányul, ez fő örömforrása, s ezt az élvezetet hamar
megtanulja leválasztani erről a feltételéről (Freud, 1916). E szakasz két alfázisa az orális bekebelezés és
az orál-szadisztikus szakasz; e két időszak közti minőségi különbséget Freud
abban látja, hogy csupán az orál-szadisztikus fázisban jelenik meg az
anyamellhez fűződő viszonyban az ambivalencia érzése, mely a következő
fejlődési szakaszban teljesedik ki (Freud, 1932b). Az anális fázis során passzív célú
törekvések kötődnek a végbélnyíláshoz, mint erős erogén zónához; ekkor a
szadisztikus és anális részösztönök működése az uralkodó (Freud, 1916). Ekkor a férfias - nőies ellentéte még nem
játszik szerepet a gyermek számára, a középpontban az aktív - passzív ellentéte
áll, melyet Freud a nemi polarizáció előfutárának tekint (Freud, 1905). A fallikus fázis nagyjából a harmadik
életév körül veszi kezdetét. Ekkor kezd először jelentkezni a nemi szervek
izgalma, mindkét nemnél nagy jelentőségre tesz szert a férfi nemi szerv (Freud, 1932b). Ezen időszak a legfontosabb eseménye az ún. Ödipusz
- komplexus, melynek során a gyermek az ellentétes nemű szülő irányában
erotikus természetű kötődést alakít ki, s ennek következtében ekkor
jelentkeznek először a nemi élet pszichés - szociális megnyilvánulásai. A
gyermek érzelmei ekkor az azonos nemű szülővel szemben rendkívül ambivalensek;
fiúknál ún. kasztrációs szorongás, lányoknál pénisz irigység jelenik meg. Az
ödipális konfliktus feloldását az azonos nemű szülővel való azonosulás jelenti,
s mint korábban már láthattuk, ez a személyiség fejlődésének egyik rendkívül
fontos pontja, hiszen ennek következtében alakul ki a felettes én, melynek
funkcióját eddig a szülők külső tényezőként látták el (Freud, 1916,
1940). A latencia periódus
nagyjából 6 - 8 éves kor körül lép be. Ebben az időszakban a gyermek szexuális
fejlődésében lappangás vagy visszaesés jelentkezik, a nemi ösztönökből származó
energiák azonban nem vesznek el, csupán egyéb célok elérésére fordítódnak (Freud, 1905). Ekkor alakulnak ki azok a pszichés erők, melyek
később a szexuális ösztön gátlóiként lépnek fel, s működését beszűkítik. Freud
ezt az időszakot nem tekinti közvetlenül a nemi érés és fejlődés szoros
részeként, ennek az időszaknak a jellemzésére elméletében nem tér ki olyan
részletességgel, egyes műveiben (pl.: Freud, 1932b) ki is hagyja ezt a fázist a felsorolásból. A genitális
fázis a serdülőkorra tehető; ez a végérvényes nemi szerveződés
kialakulásának időszaka, melyben már a női nemi szerv is elnyeri azt az
elismerést, amit a férfi nemi szerv már korábban magáénak mondhatott (Freud, 1932b). Ebben az időszakban ismét előtérbe kerülnek és
libidinózus megszállásban részesülnek a családi tárgyak, s újra feléled a
serdülő ödipális kötődése az ellenkező nemű szülő irányába. Ebben az időszakban
a serdülő legfontosabb feladata, hogy leválassza libidinózus vágyait az
ellenkező nemű szülőről, s azokat reális idegen szerelmi tárgy felé fordítsa. A
szexuális fejlődés fordulópontja a nemi részösztönök alárendelése a nemi
szerveknek, ezáltal pedig a szexualitás alárendelése a szaporodási funkciónak,
mely folyamat ebben az időszakban teljesedik ki (Freud, 1905).
A pszichoanalitikus elmélet
felfogásában a pszichés zavarok az egyes pszichoszexuális fejlődési fázisok
töréspontjaiból alakulnak ki (Freud, 1916).
Bár a személyiség, a lelki szerkezet kialakulásának folyamatát Freud
részletesen kidolgozta, a fejlődés-lélektani kutatások újabb eredményei az
elmélet többszöri módosítását tették szükségessé (Vikár Gy., 2000).
A pszichés zavarok
pszichoanalitikus elmélete
Freud a pszichoanalízis kidolgozása
során eredetileg a neurózisok kialakulására igyekezett magyarázatot találni, s
gyógyításukra egy hatékony módszert kidolgozni. Bizonyos kórképek esetében -
mint például a súlyos depresszív zavarok és a pszichózisok esetében -
feltételezte, hogy a pszichoanalízis módszere nem megfelelő gyógyításukra, de
ezt nem tekintette végérvényesnek, s úgy vélte, hogy a pszichoanalízis
fejlődésével egyéb kórképekhez is közelebb lehet majd kerülni (Freud, 1904). A pszichoanalízis alakulása során tehát elsőként
a neurózisok elmélete került kidolgozásra, majd a karakterneurózisok, a
borderline zavarok, a pszichoszomatikus kórképek, s végül a pszichózisok
betegségtana (Szőnyi, 1993).
A pszichoanalitikus elmélet értelmében
a pszichés zavarok kialakulásának hátterében olyan belső konfliktus játszódik
le, mely az én számára elviselhetetlen, s ezért ún. elhárító mechanizmusok
révén kiszorult a tudatból (Szőnyi, 1993).
Ebben a folyamatban központi jelentőséggel bír az egyes pszichoszexuális
fejlődési szakaszok alakulása: a fejlődés során az aktuálisan feldolgozhatatlan
sérülések rögződnek és letokolódnak, az egyes részösztönök elfojtás alá
kerülnek, s a megoldatlan belső konfliktusok a jelen viszonyainak kóros
alakításában ismétlődnek. Később az én kapacitását meghaladó megterhelésekre regresszió
következik be a már túlhaladott - traumatizált vagy túlságosan kielégített -
fejlődési fázisra (Szőnyi, 1993; Vikár Gy., 2000). Ebben a folyamatban a neurotikus tünetek
egyfajta olyan tudattalan kompromisszumképződményként foghatók fel az
ösztönénből származó szexuális és agresszív késztetések és az én ill. a
felettes én ezek ellen való védekezése között, mely a konfliktus mindkét oldalának megvalósulási lehetőséget biztosít (Bock, 1999).
A pszichoanalitikus elmélet a pszichoszexuális
fejlődés fallikus szakaszának, és ezen belül az Ödipusz - komplexus
lefolyásának kulcsfontosságú szerepet tulajdonít a neurotikus zavarok
kialakulásában. Amennyiben a fejlődés során az egyénnek nem sikerül libidinózus
vágyait leválasztania az ellenkező nemű szülőről, s azokat reális szerelmi
tárgy felé fordítania, az elfojtott szexuális színezetű ödipális vágyak a
hisztériás tünetek kialakulásához vezetnek (Freud, 1916). A pszichoanalízis a szexuális fejlődés egyéb
szakaszai sérülésének is fontos szerepet tulajdonít: a fejlődés orális
fázisából származó részösztöneinek elfojtása vezet olyan neurotikus tünetek
kialakulásához, mint például a hisztériás hányás vagy az ételtől való undor (Freud, 1905), az anális szakasz fejlődésének pedig sérülése
kényszerneurotikus kórképek kialakulásához vezet (Freud, 1932b).
A pszichoanalitikus elmélet továbbá
kulcsfontosságú szerepet tulajdonít a pszichés zavarok során az én által
alkalmazott elhárító mechanizmusoknak, melyek segítségével a biológiai
forrásból eredő ösztönkésztetések fenyegetése valamint az ebből fakadó
szorongás ellen védekezik az én (Freud A., 1966; Vikár Gy., 2000). Az egyes elhárító mechanizmusok önmagukban az
egészséges pszichés működés részét képezik, csupán kórosan fokozott működésük
következtében vezetnek pszichés zavarok kialakulásához. Már Freud feltételezte,
hogy az egyes pszichés kórképekhez különféle elhárító mechanizmusok
kapcsolódnak (Laplanche és Pontalis, 1994),
az egyes elhárító mechanizmusokra vonatkozó elmélet részletes kidolgozása Anna
Freud nevéhez fűződik. Az egyik legfejlettebb elhárítási mód az elfojtás,
melynek során az egyén arra törekszik, hogy az ösztönkésztetéseket és a velük
összefüggő képzeteket a tudattalanba szorítsa, mivel azok kielégítése veszélyes
az én számára (Vikár Gy., 2000; Laplanche és Pontalis, 1994). Az elfojtás különösen a hisztériás kórképekre
valamint a konverziós neurózis eseteire jellemző, melynek során a tiltott
késztetés kiszorul ugyan a tudatból, de testi tünetként megjelenik (Vikár Gy.,
2000). Az elfojtás természetesen
egyéb kórképekben is megjelenhet, ez az egyik legáltalánosabb elhárítási forma (Freud A., 1966). Freud a gyermekkori amnézia jelenségének
hátterében is az elfojtás mechanizmusát feltételezi: ennek során a latencia
periódus előtti események és emlékek elfojtás alá kerülnek, s kiszorulnak a
tudatból. Ezzel összefüggésben a pszichoanalitikus terápia egyik legfontosabb
feladata, hogy ezeket az emlékeket ismét a tudat számára hozzáférhetővé tegye (Freud, 1905,
1916). Az eltolás során a
személy a tudattalan tiltott ösztönkésztetések és vágyak ellen úgy védekezik,
hogy azokat ellentétükbe fordítja, és eredeti tárgyukról áttolja valamely más
szimbolikus tárgyra (Freud A., 1966).
Ez az elhárítási mód elsősorban fóbiás és kényszeres zavarokra jellemző (Vikár Gy.,
2000). A kényszerneurotikus kórképek
jellegzetes elhárítási módja továbbá az izoláció és a meg nem
történtté tevés; előbbi során két összetartozó tartalom tudatos marad
ugyan, de összefüggésük elvész, utóbbi során a tiltott gondolat vagy
cselekedetet a személy egy azzal ellentétes cselekvéssel igyekszik meg nem
történtté tenni. A reakcióképzés során a személy a nem kívánt
ösztönkésztetéssel szemben ellentétes irányú késztetést állít, és azt
hangsúlyozza annak ellensúlyozására. Az identifikáció kezdetben a
fallikus fázisban jelentkező ödipális késztetések elhárítását szolgálja (Freud A., 1966) és szintén pszichés zavarok (pl.: depresszív
kórképek) kialakulásához vezethet, amennyiben szélsőséges mértékben megmarad az
élet későbbi időszakaiban is (Vikár Gy., 2000). A projekció folyamatában a személy saját ösztönkésztetéseit
egy külső személyre vetíti ki, és annak tulajdonítja, amennyiben ez az elhárító
mód uralja a pszichés működést, ez szélsőséges esetben pszichotikus kórképek
kialakulásához is vezethet (Vikár Gy., 2000). További elhárítási módok a hasítás és a primitív
idealizáció, ezek elsősorban határeseti kórképekre jellemzőek.
A pszichoanalitikus
pszichoterápia
A pszichoanalitikus pszichoterápia
célja, hogy pszichés zavarok tüneteinek eredetét és a patogén képzetek
pszichikus összefüggéseit feltárja, s hogy ezeket eltávolítsa, és ily módon a
tünet, mint megoldási kompromisszumképződmény fölöslegessé váljék (Szőnyi, 1993). Ez a módszer azon az alapfeltevésen nyugszik,
hogy a tünetek oka bizonyos lelki folyamatoknak a tudattalanba való
kiszorulása, s ebből következően a gyógyulás e tudattalan folyamatok
tudatosításától várható (Freud, 1904).
A korrekciós folyamat során az emlékezés az
ismétlés és az átdolgozás folyamatai játszanak kiemelkedő
szerepet. A páciens az elfelejtett és elfojtott tartalmakra tudatosan nem
emlékszik, de cselekvéseiben és tüneteiben kifejezi ezeket; nem tudatos
emlékként, hanem cselekményként ismétli meg ezeket, anélkül, hogy ennek
tudatában lenne - voltaképpen ezen a módon emlékezik (Freud, 1914). Ezzel összefüggésben a pszichoanalitikus
pszichoterápiás folyamat kulcsfontosságú jelensége a terápiás kapcsolatban
megvalósuló indulatáttétel. Az indulatáttétel Freud szerint minden
emberi kapcsolatban megfigyelhető jelenség, mely voltaképpen maga is egyfajta
az ismétlési kényszer hatására megvalósuló emlékezés, melynek során a személy
korábbi kapcsolatait és az arra vonatkozó tudattalan vágyait és indulatait
ismétli meg. A pszichoterápiás kapcsolat specifikuma, hogy az analitikus
helyzetben az indulatáttétel nyomán áttételi neurózis alakul ki, melynek
terápiás feldolgozása a korrekciós folyamat szerves részét képezi (Thomä és
Kächele, 1987). Az indulatáttétel
folyamatában ugyanis az ismétlési kényszer teljességgel kibontakozhat, s ily
módon az áttétel segítségével a tünetek új értelmezést nyerhetnek, s a
hátterükben álló elhárított tudattalan vágyak, késztetések és indulatok
tudatosíthatóvá válhatnak (Freud, 1914).
A viszontáttétel jelensége az analitikus helyzetben a pszichoterapeuta
érzelmi válasza páciensére (Thomä és Kächele, 1987), egyes szerzők (pl.: Heiman, 1950; ID: Thomä és
Kächele, 1987) szerint az
analitikusnak minden, a páciensével összefüggő érzése a páciensből származó
viszontáttétel, mely az analitikus megismerés, diagnosztikus munka és terápia
eszköze. Mindezekből következően az áttételes jelenségek analízise
kulcsfontosságú szerepet játszik a pszichoanalitikus terápiában, mely ebben a tekintetben
voltaképpen az analitikus és a páciens közt megvalósuló kapcsolatban zajlik,
melynek során mindkét fél valamilyen módon aktivitást fejt ki (Menninger,
1958). Az áttételes jelenségekre
vonatkozó elméleti megfontolásokból eredően ez a terápiás irányzat fontos
szerepet tulajdonít az analitikus inkognitójának, hiszen amennyiben az
analitikus ismeretlen a páciens számára, az olyan felületként működhet, melyet
a páciens megtölthet tudatos és tudattalan tartalmakkal (Kubie, 1956).
A pszichoanalitikus terápia folyamatában a páciens
részéről törvényszerűen ellenállás mutatkozik a tudattalan tartalmak
tudatosításával szemben, s minél nagyobb mértékű ez az ellenállás, annál
bővebben jut az emlékezés cselekvésben kifejezésre. A pszichoanalitikus terápia
feladata ezzel összefüggésben e cselekvés tudatos emlékezésbe való fordítása,
ehhez pedig az ezzel szemben megvalósuló ellenállás átdolgozása szükséges.
Az átdolgozás folyamatában a páciens megismeri azokat az ösztönkésztetéseket,
melyek ellenállását táplálják; s ha ennek során megvalósul az elfojtás által
kirekesztett indulatmennyiség lereagálása, végbemegy az a strukturális
változás, mely végső soron a gyógyulást eredményezi (Freud, 1914).
A pszichoanalitikus pszichoterápia szerves részét
képezi továbbá az álmok analízise és feldolgozása is, hiszen az álom bár
a normális lelki élet teljesítménye, felépítésében és működésében azonban
rendkívül hasonít a neurotikus tünetekhez (Freud, 1923). Freud meglátása szerint az álmok - a neurotikus
tünetekhez hasonlóan - vágyteljesítő funkcióval bírnak, valamilyen tudattalan
késztetést fejeznek ki burkolt, torzított formában. Az álmodó által elbeszélt,
nyilvánvaló - manifeszt - álomtartalom mögött tehát ún. látens álomtartalom
húzódik meg, mely az álmok tulajdonképpeni, rejtett értelmét tartalmazzák. A
látens álomtartalom azonban az elsődleges és másodlagos megmunkálás
folyamatában az álomcenzúra eredményeképpen felismerhetetlenné alakul (Freud, 1900). A pszichoanalitikus folyamat során az álmok és
rejtett értelmük analízise szintén hozzájárul a tudattalan tartalmak
tudatosításához, és ezáltal a korrekciós folyamathoz.
Freud
a pszichoanalitikus elmélet kidolgozása során rendkívül összetett és átfogó
elméletet alkotott nem csupán a pszichés zavarok kialakulására és gyógyítására
vonatkozóan, hanem az egészséges pszichés működés értelmezésére is. A
pszichoanalitikus személyiség- és terápia elmélet maga is sokat változott és
fejlődött az idők folyamán, új szemléletű iskolák és irányzatok alakultak ki az
eredeti freudi tanokkal szembeszállva ill. azt kiegészítve. A pszichoanalízis
fontos szerepet játszik a többi "nagy" pszichoterápiás iskola
kialakulásában is: hiszen azok is valamiképpen a pszichoanalízishez
"képest" kerültek kidolgozásra.